Azt hiszem kiborultam. Jó, ennyi. Vége. Megint csak a könnyek, azok a fránya könnyek mindenütt. És, hogy most változott e valami..semmi sem. Ugyanúgy belestem ugyanabba a hibába. Előre reménykedtem, előre örültem valaminek, ami nem is volt valóságos. Sosem volt valóságos, ez az egész az én vágyaim képezte álomvilág, amibe beleakartam menekülni. Annyira akartam, hogy megteremtettem a saját világon, hogy majd abban elveszhessek veled együtt. De nem hibáztathatlak téged, csak egy eszköz voltál, ami segített olykor gyönyörű, olykor lesújtó pillanatokat okozni. Nem te vagy az akire haragudnom kell, az egészet magamnak köszönhetem. Én voltam olyan gyerekesen önfejű, hogy elhittem, hogy te más vagy. Hogy te majd kivárod velem a buszom érkezését, hogy te minden reggel ugyanazzal a boldog mosollyal fogadsz, hogy majd te leszel, akivel valóra válthatom az álmaimat. Ne haragudj, hogy még nem nőttem fel, és nem láttam azt, hogy te is csak egy vagy a sok közül. Az én hibám volt, de ne aggódj, soha többet nem fordul elő..
/egy barátomnak.köszönöm,hogy ihletet meríthettem a fájdalmadból.remélem hogy könnyebb lesz../
