Kip.Kop.Kop..
Hallgattam, ahogy a szomorú,fáradt,fájdalmas esőcseppek kopognak a busz ablakán ebben a decemberi ítéletben..
Kop.Kip.Kop..
Próbáltam felidézni ebben a sötétben, hogy pontosan hol is járhatok. Abban tisztában voltam, hogy nem sokára megérkezem, de hiába hunyorogtam még nem láttam a szülőfalum fényeit.
Kip.Kop.Kip..
Túlságosan belemerültem a gondolataimba. Túlságosan magam elé képzeltem minden jelenetet, minden mondott szót, minden érintést. Túlságosan elképzeltem, hogy ez valaha meg fog történni..Veled..
Ki.Kip.Kop..
Akkor felnéztem az égre. Láttam a sötét felhők imbolygását ..ami már szintén félelmetesen fekete volt. De ekkor megpillantottam egy apró dombocskát a távolban..ott ahol az ég és a föld összeért. Ott pillantottam meg a faluhatárom egyik dombját. Ez a kis ismertető jel szinte belém égett még gyermekkoromban. Rengetegszer sétáltam,játszottam rajta. Hirtelen minden emlék villámcsapásként ment át rajtam, nem tudtam nem elmosolyodni.
A hangos nevetéseket,édesapám meséit szinte hallottam a távolból..
Kop.Kop.Kip..
Szívszorító volt meglátni kis falunk első háztetőit. Az emlékek szertefoszlottak,már csak a leszállás pillanataira koncentráltam,és képzeltem el őket. Már láttam magam előtt,ahogy szüleim tárt karjaik fogadnak. Az érzés felülmúlhatatlan és csodálatos volt. Semmivel nem tudtam volna felcserélni.
