Mint minden évben most is elérkezett az a nap, ami mindenkinek sorsfordító. Eljött az idei év utolsó dátuma, amire vártunk. De minden ember máshogy várja egy kicsit: valakinek félelmei vannak, valaki tehermentesíteni akarja magát és van, aki csak egy különlegeset akar bulizni. Erre a napra mind készülünk fizikailag és lelkileg egyaránt. Vannak, akik szépészeti beavatkozásokat tesznek, vannak, akik vásárolnak és vannak olyanok is, akik lezárják az elmúló év végső teendőit.
Bár a másik oldalon ott állnak azok, akik véget akarnak vetni egy kapcsolatnak, leakarják zárni az elmúlt évben valaki iránt érzett viszonzatlan vagy esztelen érzéseiket, vagy egyszerűen csak boldogok akarnak lenni.
Akárhogy is, mindannyian elvárunk valamit az új év első óráitól. Minden évben elvárjuk, hogy életünk legjobb éjszakája legyen. Hogy ez az éjjel legyen az, amikor leiszom magam, de valamilyen módon nem leszek másnapos. Amikor az összes barátom körülvesz, amikor a legszebb vagyok, vagy amikor éjfélkor odalép hozzám a szőke herceg, közli hogy szeret és megcsókol.
Hiszen valljuk be, mi SZSZ-ek (szörnyű szinglik), mi pontosan erre vágyunk. Az összes romantikus filmben lejátszódott jelenetet ráakarjuk erőltetni a saját életünkre. Valóságosnak akarjuk hallani az összes "szeretlek"-et, látni akarjuk az összes vörös rózsát, és érezni az összes forró csókot. Valóságtalan valóságot teremtünk magunknak..
Aztán ebből adódik a végtelen fájdalom, ami felébreszt egy szörnyű hajnalon, tudatja, hogy egyedül vagyunk, borzasztóan magányosan és nem tehetünk semmit. Nem állhatunk ki az erkélyre, hajunkat leengedve várni, hogy a királyfi felmásszon rajta értünk. Nem merülhetünk örök álomba, hogy hercegünk csókja ébresszen fel újra..
Nekünk minden reggel fel kell állnunk. Magunkhoz kell térnünk hátrahagyva könnyeinket, fájdalmainkat, sérelmeinket és álmainkat. Minden hajnalban talpra kell állnunk és újra elkezdenünk egy megfáradt, unalmas, szürke hétköznapot.
