Gyerekkorunkban belénk nyomják a boldogságot, ha akarjuk, ha nem. Soha nem kell aggódnunk semmiért, szomorkodni vagy bánkódni. Nem is ismerjük még azokat a szavakat, hogy lelkiismeret, gyengeség és fájdalom. Megvesztegetnek minket egy babával, egy csokival vagy egy nyalókával. Akkor még eddig terjedt ki a boldogságunk. Nem volt se több, se kevesebb. Igazán nem is vágytunk többre. Mindig beértük pont azzal, amit kaptunk. Nem érezhettünk ürességet, mert akkor nem tapasztaltuk még meg, hogy meddig lehet felmászni a boldogság kegyetlenül hosszú, reményteljes létráján. Azon a létrán, amelyen mi most mind mászni akarunk. Ezt a létrát most megismerve szerelemnek nevezzük.
Szerelem.
Már a szóból árad a boldogság, a lelkesedés. Olyan, amit mindenki megakar ismerni, bármi áron. De amikor ott állsz, benne a közepében, tetőtől-talpig mocskosan a szerelemben, rájössz, hogy talán meg sem érte. Meg sem érte ennyit küzdeni, mindent feláldozni, hogy aztán a sárba tapossanak. És ott, valahogy a sár legeslegmélyebb pontján.. bennem is megfogalmazódott valami. Valami, ami ritkán jön, de akkor nagyon fájdalmasan.
Egy jéghideg könnycsepp volt a szememben, és a szívemben egyaránt.
