Azt hiszem végre szót kéne már ejtenem a kedvenc barátságomról. Rengetegen azt mondják, hogy igenis létezik a lányok és a fiúk közti barátság. Így hát úgy voltam, egye fene, próbáljuk meg.
Teltek a napok, a hetek, a hónapok.. Lassan nem csak a barátom voltál, de az életemet is odaadtam volna érted. Te olyan más voltál, olyan különleges. Elképzelni sem tudtam, hogy mivel érdemeltem ki azt, hogy te vagy nekem. Mindig meghallgattál, a könnyeimet feltörölted, az arcomra mosolyt csaltál. Nem csak a közelséged nyugtatott meg, de veled bármikor jól éreztem magam. Úgy éreztem, hogy neked bármikor megnyílhatok, soha nem csapnál be vagy használnál ki. Te mindig kiálltál mellettem.. mindig. Nagy szó, nagy erővel. De komolyan gondolom.. Te vagy az egyetlen, aki tényleg mindig ott volt, ha szükség volt rá.
Aztán jött egy bizonyos szörnyen forró nyári nap, amikor azt mondtad, hogy neked ez így nem fog működni, hogy túl sokat várok, túl sokat szeretnék. Igazad volt, de a következménye az érzések túlszárnyalásának az elvesztésedbe került. Fájt és égette minden porcikám. Nem tudtam pontosan, hogy mi történik, de valami szörnyűnek kellett ahhoz lennie, hogy ennyire fájjon.
Később ott álltunk mindketten egyedül, fagyos lélekkel, magunkra hagyottan. Senki nem tudott megérteni úgy, ahogy te. És senki nem is fog igazán..
Ott voltunk hát, szükségünk volt egymásra, és a sors is úgy hozta, hogy együtt kell maradnunk. Akkor már túl késő volt. Egyek voltunk. De nem úgy, mint egy szerelmes pár csókja, vagy mint a könyv lapjai a borítóval. Nekünk egyszerűen a lelkünk volt, ami összeért, amit senki tudott volna szétválasztani.
Akkor gondoltam így.. még akkor. Akkor amikor veled keltem, és veled feküdtem. Amikor minden lépésemről tudtál, és én is a tiédről. Fantasztikus volt érezni azt, hogy nekem egy olyan barátom van, mint amilyen senki másnak.
Majd elmúlt ez is. Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy "Minden barátság csak elfújt homokszemként részese életünknek. De így van rendjén, hisz minden múlandó."
Akkor kinevettem, de a szavak mégis belém íródtak. Valahogy mindig bennem volt az igazság alapja, de csak, mint egy rossz gondolatot.. elhesegettem.
Ne érezd most úgy, hogy veled is így akarok tenni, de már túl sokat fájt mindkettőnknek ahhoz, hogy folytatni bírjuk. Azt szokták mondani, hogy a csúcson kell abbahagyni, és szerintem, mi már átléptük a csúcsot. Itt kell elbúcsúznunk, mielőtt a szeretetünk ragaszkodássá válik. Szeretnék fájdalom nélkül búcsúzni, így hát mindent köszönök.
Szeretlek.
